A CITADELLA TÖRTÉNETE

A Gellért-hegy kedvező fekvése miatt már az i. e. 4. századtól lakott terület volt. Az eraviszkusz kelta törzs sánccal megerősített települést (oppidum) létesített a hegy magasabb részein. Az 1. században, a római fennhatóság idején az itt élőket letelepítették a jól védhető hegyről, hogy megelőzzék az esetleges felkeléseket, létrehozva a civitas Eraviscorum közigazgatási egységét. A középkori legenda szerint 1046-ban a hegy sziklás, dunai oldaláról lökték a mélybe a Vata-féle pogánylázadás résztvevői a hittérítő Gellért püspököt. Ezért a 15. századtól a hegyet Szent Gellért-hegynek is nevezték. A török hódoltság idején a hegytetőn álló kápolna helyére palánkvárat építettek. A Budát közel másfél évszázadig birtokló törökök a szentként tisztelt, itt eltemetett muzulmán pap után Gürz Eliász dombjának nevezték a hegyet.
A török kori erőd romjain József nádor kezdeményezésére 1813-ban egyetemi csillagvizsgálót kezdtek építeni. Az obszervatóriumot a Szent Szövetség három uralkodója – I. Ferenc magyar király és osztrák császár, III. Frigyes Vilmos porosz király és I. Sándor orosz cár – jelenlétében avatták fel 1815-ben. A világszínvonalú csillagvizsgáló, a Csillagda, Budavár 1849. májusi ostroma során szinte teljesen megsemmisült. A honvédség a kiváló stratégiai elhelyezkedésű Gellért-hegyről lőtte a budai Várat, amire természetesen az osztrák ágyúk feleltek. Az épület romjai még közel két évtizedig álltak, miközben később köré épült a Citadella erődje. A szabadságharc leverése után a bécsi haditanács úgy határozott, hogy a korszerűtlen budai Vár helyett jól védhető erődrendszert kell kiépíteni Pest-Buda köré. Első erődítményét a Gellért-hegyre tervezték, amelyet további erődök egészítettek volna ki. Az erődrendszer többi része sohasem készült el, mivel a Monarchia hadvezetése végül Komárom városa körül alakította ki az „utolsó védőbástyát”.

Maga a citadella szó olasz eredetű, és egy város legmagasabb pontjára épült erődítményt, fellegvárat jelent. Építését 1850-ben kezdték el Haynau kezdeményezésére, Emmanuel Zitta osztrák hadmérnök irányításával, Ignaz Weisz tervei alapján. A kivitelezésre Clark Ádám, a Lánchíd építője is jelentkezett, de a munkálatok első szakaszát a legolcsóbb ajánlattal nyertes Zitterbarth Mátyás építészmérnök vezette, aki mintegy 2500 köböl földet és követ szállíttatott le csillepályán. A felhasznált sóskúti követ Hofhauser Antal cége biztosította. A császári katonaság végül csak 1854-ben költözhetett be a felszerelt erődítménybe.
A Citadella mérete a maga korában is impozáns volt. Teljes hossza 220 méter, szélessége 60 méter, a falak pedig átlagosan 4 méter vastagok, magasságuk eléri a 12–16 métert. Sok helyen közvetlenül a hegy sziklájára épültek, így még a legerősebb ágyúkkal sem lehetett áttörni őket. A védelmi rendszer 60 korszerű ágyú elhelyezését tette lehetővé, és elegendő helyet biztosított egy több száz fős helyőrség számára. Az erőd nyugati végét egy D alakú, négyszintes rondella zárta, míg a keleti oldalt, a mai Szabadság-szobor mögött, egy félkör alakú bástya határolta. A bástya a belső udvarhoz tartozott, az ágyútorony pedig különálló, zárt egységet képzett.
A rondella két félgyűrűből állt. A külső szinten földszinti és emeleti kazamaták sorakoztak, a belső részek pedig a legénység és a lőszer elhelyezésére szolgáltak. A D betű egyenes szárában kaptak helyet a tiszti és altiszti szállások, valamint a közösségi terek, körbeölelve a központi udvart. A kazamaták kizárólag egymásból voltak megközelíthetők, a vastag válaszfalakon kialakított ajtókon keresztül. A falakat váltakozó tégla- és kőrétegekből építették, a szerkezethez sóskúti, a fedkövekhez pedig tardosi vörös mészkövet használtak.

A boltozatos kazamatákból lőrések nyíltak, a kisebb talapzatok az ágyúk vízszintes elforgatását biztosították. A falakat szellőzőnyílásokkal látták el, mivel a korabeli tüzérségi fegyverek jelentős mennyiségű füstöt termeltek. Ha ágyúkat kellett cserélni, azt a boltozatra rögzített kampók és kötelek segítségével végezték. Az ágyútorony legfelső szintjén ágyúterasz volt, alatta vízgyűjtő ciszterna húzódott, amely a 250 fős állandó helyőrség ivóvízellátását biztosította, de ostrom esetén még nagyobb jelentőséggel bírt, hiszen függetlenítette a Citadellát a külső forrásoktól. A csapadékvíz a belső udvar kőlapos csatornáin jutott el a tározóba.
Az udvar védelmét a keleti bástya mellett a falakba épített északi és déli kiszögellések, bástyák biztosították. Ezek az ötszögletű kiugrások lehetővé tették, hogy az ellenséget oldalirányból is tűz alá vegyék. Az udvar főbejárata észak felől nyílt, közvetlenül az ágyútorony mellett. A Sas-hegy felé eső oldalon sík lődombot, azaz glacist alakítottak ki, amely tiszta rálátást biztosított a nyugati rondella ágyúi számára. A lődombot egy szárazárok választotta el az ágyútoronytól, követve annak félköríves vonalát.
Az 1867-es kiegyezés után az erőd katonai szerepe jelentősen csökkent. A császári katonaság kivonulása után, 1899-ben a pestiek nagy lelkesedéssel kezdtek hozzá az épület lerombolásához. Ennek nyomát őrizte az épület egykori főbejárata, a mai Nagykapu feletti „V” alakú rés, de teljes elbontása anyagi okok miatt soha nem történt meg. Az elhagyott erőd valódi funkcióját lényegében soha nem találták meg, pedig nagy álmokból és jószándékú tervekből bőven születtek elképzelések.

Már az 1840-es években felmerült Széchenyi István kezdeményezésére, hogy a Gellért-hegyen nemzeti panteont kellene létrehozni. A kiegyezés után Széchenyi Ödön vetette fel újra az emlékhely ötletét, és 1871-ben országos pályázatot hirdettek. A győztes Berczik Gyula monumentális, kupolás, bizánci stílusú épületet tervezett, a második helyezett Feszl Frigyes lett. Később Kolbenheyer Gyula és Straub Sándor tündérvárat, egy ismeretlen szerző (valószínűleg Thaly Kálmán vagy Serly Ödön) piramist, Wilhelm Adolf pedig Akropolisz-szerű Hungária-szobrot képzelt el. Felmerült Árpád vezér szobrának terve is. Ezek a tervek sorra meghiúsultak, így a Citadella épületének sorsa hosszú időn át rendezetlen maradt. Ugyanakkor a Gellért-hegy az egyesített és modernizálódó Budapest peremterületéből egyre inkább kiépített városi kirándulóhellyé vált. Északi és déli oldalán padokkal övezett sétányokat és kilátópontokat alakítottak ki, amelyek leglátványosabb eleme a Szent Gellért-szobor és környezete lett 1902-ben.
A 20. század elején a Citadella épületegyüttese sokféle célt szolgált: helyet adott rendőrségi szolgálati lakásoknak, volt nyomortelep és bűnözők tanyája is. A két világháború között a Gellért-hegyet a történelmi Magyarország jellegzetes növényeit felvonultató angolparkokkal, római sziklakerttel és panorámás autóúttal is ellátták, míg a Citadella díszkivilágítást kapott. A II. világháború kitörése után ismét katonai funkciókat látott el: az udvaron bunkert és légvédelmi állásokat alakítottak ki, kazamatáiban sebesülteket ápoltak. A Citadella 1945 februárjában került a szovjetek kezére, az ostrom során több helyen megsérült, a falakon ma is láthatók a belövések nyomai.
A Gellért-hegy csúcsán 1947-ben állították fel a 40 méter magas Szabadság-szobrot (korábban Felszabadulási emlékmű), Kisfaludi Strobl Zsigmond alkotását. A központi, 14 méter magas bronz Géniusz a békét és szabadságot jelképezi. Az 1956-os forradalom napjaiban a szobor talapzata előtt álló szovjet katona szobrát döntötték le, a rendszerváltozás után pedig a kompozíció szovjet vonatkozású elemeit távolították el.
A háborút követően az erődöt laktanyaként használták, majd a Kádár-korszakban társadalmi munkában bontották el rommá lőtt részeit. Az 1960-as években nyilvánították hivatalosan műemlékké, majd turistaszállót, éttermeket, borozót és kilátót alakítottak ki az épületben. Kiépült a felvezető Szirtes út és a Fellegvár körüli sétány. A Citadella Budapest egyik legnépszerűbb, városi buszjárattal is megközelíthető látványosságává vált, amelyet 1987-ben a világörökség részévé nyilvánítottak.
A Citadella és környezete a rendszerváltoztatás utáni magyar valóság ellentmondásos lenyomata lett. A korábban ideológiai célokra használt terület funkciói megszűntek, épületei romlani kezdtek, miközben kilátópontjai egyre több látogatót vonzottak. A főváros turisztikai látványosságot, a közelben lakók inkább közparkot és közösségi teret képzeltek el a területen. A privatizáció következtében alkalmi vendéglátó- és szórakozóhelyek jelentek meg az erőd falai között, míg a történelmi örökség pusztulóban volt. Bár a Citadella távolról impozáns látványt nyújtott, az ezredfordulóra állapota erősen leromlott: elzárt, funkciótlan épületegyüttesként, elhanyagolt környezetben állt, világörökségi rangjához méltatlanul. Hamarosan Budapest egyik legismertebb látványosságához méltóan, a minőségi időtöltés lehetőségét kínáló élményközpontként nyitja újra a kapuit.